Leszakadt éggel a nyakunkban
Másikra tartott félszeg tekintettel
Felfelé kajtató léptekbe feszülve

Tegnap egy jó két órás délutáni szunya után ért Andris hívása. Tudni kell a fiúcskáról, hogy vele táncoltam gólyabálos keringőt, és egy általános kalandor a maga zsigerig hatoló félelmeivel és bizonytalanságával, ami szerintem (és egy érintett csoporttársam szerint is) a saját magának be nem vallott homoszexualitásából ered.

Szóval van ez a fiúcska, a maga tizenkilenc-húsz éve ellenére is szememben örökre szóló kicsinyítő képzővel ellátva, a maga kis barna üstökével, olyan vastag lábával mint az én felkarom, mindezt megkoronázva azzal a járással, mely közben arcát a nap felé fordítja, léptei pedig olyan kótyagosan-kóvályogók, mintha nemes egyszerűséggel beszívott volna.

Tekintetében ott egy jó marék kedvesség, arcát osztja a félszeg mosoly, és minden, de minden mozdulatában nem is rejlik, de kiütközik az a tesze-tosza bizonytalanság, ami azon emberek sajátja, akik még alapjaikban sem találták meg magukat, ez a mélyről fakadó kétkedés pedig sok mindenben megnyilvánult.

Arnold (legyen így a neve) első félévben a kémiát három-négy hétig húzta, és való igaz, hogy mind a három beugrót meg kellett írnia (A vizsgán egy ponton múlott, hogy nem jutott be szóbelire, másodjára bejutott, de a koenzim A-t kérték tőle lerajzolni, ami… Inkább belinkelem, és szerintem látszódik, hogy mennyire övön aluli ütés). C vizsgán nyilván csillagos négyes lett, de a biofizika már nem fért bele neki, mert az édesanyja orvos, és a minimumok benyalásával beszerezhető kettes nem elégíti ki az elvárásokat.

Oké, végül is… Itt ez a második félév, lehet bizonyítani, anatómia meg miegymás. Bizonyított is! Olyan 10/9 meg 10/10 pontokat felelt anatból, hogy nem győztük hátbaveregetni: az oszt’ igen, apukám! Na jó, a legutolsó három hétben, a gyilkos, vérre menő hajrában végül nem sikerült az utolsó lépcsőfok, az embrió, de na… Május legutolján sikeresen letudta azt is, aztán teltek a hetek, jött a június, a sejtbiológia felkészülés, és…és…

Nem ment el 10-én.
Nagyon féltem.
Nem ment el 18-án.
Nem voltam kész, majd 25.-én.
Áh, inkább mégsem, majd az 1.-jei biofizika után, mert ha nincs meg a bifiz, akkor nem vehetem fel az élettant.

Na igen, de bár sejtbiológia nélkül meg lehet kezdeni a második félévet, de anatómia szigorlatra (amire a beledet kiköpöd, három hetet tanulsz, és még mindig a Jóistenhez rimánkodsz) csak úgy mehetsz be, ha előtte letetted a sejtbiológia vizsgát… Na már most, ha egy sejtbi meg egy biofizika nem fért meg 7 hétben, akkor egy anatómia-sejtbi, plusz még ne adj isten valami bennmarad, na az, hogy fér bele?

Mondtam a magamét, de nem lett foganatja, a biofizikánál maradt.

Erre tegnap csörög a telefon, és még a minimumkérdéseket se tudja 100%ra.
Sőt, már az orvosiban se biztos!

Egy ideig puha párnáim közé könyökölt kezem tenyerével támasztottam az arcomat, amíg a látóidegem, és minden orbitámban megnyúlt  kötőszövetem visszaállt normál hosszúságra, ergo már nem akart kiesni a csodálkozástól kigúvadt szemem. Álomittasságtól kótyagos agyam kettőt mondott:

1. Vagy az van, hogy nagyon lusta, és fél. Nagyon fél és lusta, vagy valami ilyesmi. Csömört kapott, süt a nap, nyarat érez, igen ismerős, én is már a hátam közepére sem kívántam ezt az egész, utolsó utáni molbioszt, na de akkor is! A biofizikán a következő féléved múlik, ember!! – próbáltam plusz artikulációval a tudtára adni gondolata gyermetegségét, mire ő – szinte láttam, ahogy megrántja a vállát – csak annyit mondott – Amúgy is GyTK-ra akar átmenni.
   – De ott is ott az első félévben a biofizika.
   – Akkor is.
   //kill it. with fire.// na jó nem, csak álmos voltam. (de igen.)
   Miután ilyen eredménnyel végezte az anatómiát, kiérdemelne egy nagy büdös pofont. Mi az, hogy anat 1 négyes, biofizikára meg a nyomorult minimumokat sem tudja megtanulni? Hát hol itt a kitartás, hol itt az ambíció, hol a világmegváltó hajlam?!
   Már majdnem ráeresztettem házisárkány lángjaimat, mikor egy elcsüggedt hanghordozással elejtett mondatából következett a második lehetőségem
   
   
    
2. Mindenki… Meggondolhatja magát. Ahogy beszélgettünk, elmesélte, hogy ő maga is körülbelül azóta, mint én vágyik arra, hogy orvos lehessen. De mindez olyan sután és szomorúan csúszott ki a száján, hogy valahol rögtön éreztem: ez nem csak a magamtól már jól ismert, mindent felemésztő ambíció, hanem az anyunak való megfelelés kicsúcsosodása. Persze, ideig-óráig elhiteti az ember magával azt, hogy jó ez így. Hiszen teljesít, és a szülők büszkesége pedig egy olyan tényező, amit akárhogy szeretnénk, sosem lehet a hátunk mögött hagyni. Nyilván ez lökte eddig előre Arnoldot, aztán most..
   Nyilván a nyár, a lustaság meg az a fránya biofizika, de elért egy olyan korláthoz, amit már én is nem egyszer súroltam, csak még engem megégetett a puszta gondolat: elveszítem azt, amiért egész életemben küzdöttem, addig ő felállt a korlátra, és átbukott rajta.
   Miért ne gondolhatná meg magát?
   Ha rangsorolni lehet az élet felelőtlenségeit, akkor belső kényszerből orvosnak lenni, és ebből kifolyólag olyannak, aki nem szívvel-lélekkel végzi ezt a hivatást: beletartozik a top 10-be.

All in allban nézve a problémát: Arnold felelősségteljes döntést hoz: otthagy egy pályát, amihez bár meglenne a képessége, de nincs meg a hivatásérzete, és így nem csak magának ad még egy lehetőséget megtalálnia a saját ösvényét, de mondjuk megszabadít valakit egy kétségbeesett félrekezeléstől.

Másrészről irigyelem: úgy érzem, nekem erre a vonatra sosem volt jegyem, és már amúgy is a pályaudvar végén robog. Sosem tudnék erről az egészről lemondani, akárhogyan hasogat másért a  szívem… Minden bizonnyal azért, már gyáva kis nyominger vagyok, és ezért minduntan kalapemeléssel tekintek azok felé, akik félúton átigazoltak BTK-ra.

Harmadrészt pedig: sajnálom. Úgy az egész szituációt, a nyilvánvalóan vonzalmi problémák miatt megélt, ilyen horderejű erőpróbákat.  Ki gondolná, hogy ennyit, de ennyit ér a jó önismeret.

Tudod, Steph, ha lenne egy listám a céljaimról, azt hiszem az első ötben benne lenne ez is  sok minden más, kislányos, boldogságot áhító pont mellett. Szeretném kiismerni önmagamat. Maximálisan, épp annyira, hogy elviseljem a huzamosabb egyedüllétet.

Hogyha még nem is leszek magammal a spirituális könyvek által oly sokszor előszedett, legjobb barátnő, de azért szeretnék valami olyan ismerőssé válni, akit gond esetén bármikor hívhatsz.

Amúgy hiányzol.
Jöhetnél lassan J

Ja igen, és még el ne felejtem: //napi művészrovat//

Összeverődő testek hangjára
Nyári szél billentette szoknyám
Egy ideig a napot néztem
Aztán kéken izzott az egész táj

Hagyjuk most az egyetemet. Olyan szinten csömöröm lett tőle, hogy talán a szentül megfogadott anat-ismétlést is hagyom, egészen augusztusig. Addig is.

Steph, ez az írótábor.
Én… Olyan tökéletesen-rosszul éreztem magam, hogy azt nem igazán lehet elmagyarázni. Olyan emberekkel voltam, akiket már korábbról ismertem, és olyanokkal, akiket csak akkor láttam először. Egyikőjük bitangpusztulatosan minősíthetetlen (10/3-as) pálinkát hozott magával, ami nem fogyott el a tábor végére sem.  Ha ittak, amúgy is borra hajlottak, én meg az után az ominózus gólyatábor után, hogy csicsentett-józanon kihánytam a fogamat,(azóta is a család top hányós sztorija. Talán egyszer részletesebben is szót ejtek róla) Szóval azóta tartózkodok minden szőlőlé-félétől.

Azt hiszem, érezhető, hogy még mennyire az egész hatása alatt állok az elmúlt pár napnak. Akadtak írószemináriumok, majd délután előadások, egészen kora-késő estig, utána pedig… Hát utána pedig régen éreztem magam így jól. Mert persze feledhetetlen egy-egy sátorozás, de ugyan az erdő közepére tűzött tisztáson mikor kerülök olyan feszítőn-ótvar-csodálatos érzelmi állapotba, hogy olyat tegyek mint, még soha? Verseket kezdtem írni, Steph, és.. Na várj, mutatok majd a levél végén.

A csodálatos, tényleg csontvelőig borzongatóan tehetséges előadók mellett azért előfordult olyan is, mint Viola Szandra, a testírónő (visszafelé néztem magam a tükörben/ nem én fekszek az ágyon/ az ágy fekszik rajtam, vagy valami efféle elmés valami, ami egész estés ok a kába mosolyokra). Vagy Popcorn Jon, vagy… az az intellektuális leszopás, amit egy talpig ciklámenbe öltözött, borzos feketehajú, pajzán-róka mosolyú, és ernyedt dekoltázsú nő tartott, valami költőnek. (shade: Hutter Angéla. Ő volt az... majndem) Nyilvánvalóan csurgásig gerjedtek a másikra, mert az író mennél jobban alázta, a nő annál jobban nyalta… Valahogy zsigerből megéreztem, hogy ez nem az én délutáni programom lesz, de azok előadőteremből kisomfordáló, szenvedésig égett arcok.. Háh!

Egyéb iránt az éhség eddig soha nem tapasztalt szintjeit éltem meg. Szörnyű ez a menzakoszt. Egyedül az utolsó ebéd sikerült jól, valószínű a „ne váljuk el haraggal” örök mondás jegyében, de én már csak tüntetésből sem ettem belőle sokat.

Ha össze kéne foglalnom az elmúlt pár napot, azt mondanám:
Soha nem éreztem még magamat ennyire rosszul és jól egyszerre, ilyen huzamosabb időn keresztül.
És mindezek miatt rettentő fáradt vagyok.

Igazából mély elhatározásokra jutottam.

Művésznyaram lesz! Annyit fogok írni, amennyi csak belefér, nem igazán leveleket, de… Na. Tetszik érteni. Mutatok egy pár dolgot: 

És last of all: novellaíró szemináriumi házi feladatként be kellett fejeznünk egy Déry Tibor novellát. Akinek van indíttatása, és kedve, olvassa el – zseniális a maga nemében. Egy 56’ után bebörtönzött férfi, B. szabadulását taglalja, amíg a főhős a börtön ajtajától saját lakásáig, majd saját feleségégig ér, kinek karján a börtönbe zárása előtt megfogant, és az elmúlt hét évben cseperedett fiúcskáját pillantja meg. Anyu ügyesen elküldi a kölköt egy jó csokor orgonáért, hogy valami fantasztikusan odabaszó „ül, akár egy balhorog” féle befejezésbe borzonghasson bele az olvasó. Mi nekünk, feladatunkként a kisfiú, és az apa találkozása lett megadva.

Lő guule-megoldás:
 

 - Orgonáért szalajtottad el?
 - El. Orgonáért. Az üres telekre a szomszédba - és az asszony azt már csak egyre révedőbben tette hozzá: - az apjának...?

A végén már ennyit sem mondott, inkább csak nézett a cselédszoba ajtófélfájának szegletébe, és így, húzva-vonva csúsztak ki belőle a folyvást kopó szavak.

B,-nek rá kellett jönnie, akarva akaratlanul orgonákat lát. A négy apró szirmot a fal tétován szétfutó repedésében, a metszéspontra szállott méhecskével a közepén. 

Visszabámult a férfira a soha nem gondoltan mély-nehéz lila a felesége fakult ruháiban, a nő tekintetére boruló tompa homályból. De még a szomszéd asszony is úgy tűnt: olyan színben sopánkodik, mint a május elsejei ballagásra szakajtott orgona.

Tavaszonként, annak utolsó hónapja köszöntével mérhetetlen szeretetet érzett B. Valami sejtelmesen csillanó szakadéknyi borzongást, ami akkor szorította leginkább gúzsba a szívét, mikor a kertben bolyongva lesett át szomszédba. A szomszédba, ahol már más család  élt, de még mindig átlógott a fürtös orgona;

Sosem gondolt már ugyanarra, csak arra a csokorra, amit nem kapott meg...

De az eredményét igen. 

Sáros masszává mosódott össze a felázott föld és az olvadó hó, amíg a konyhaasztalnál ülve, az ablakon át meredt kifelé a tájra, ami a tavasz és a tél keskeny mezsgyéjén egyensúlyozott, közben pedig akaratlanul is a torkára forrasztott egy görcsösen feszülő érzést a szó:

 – Akarom!

Mert akarta. Hogy miért? Azt maga sem tudta. Amolyan érett vonzalomnak mutatkozott ez, amit úgy gondolt, csak az igazán kivételes alkalmakkor érezhetnek az igazán kivételes emberek.

Kivételes lenne a csodálatos párkapcsolata, és a románc során, a barátok közül egyszer csak felbukkanó üveggolyószerű, incselkedőn huncut tekintet, és az „akarom nagyon, de nem lehet, mert tilos” mondat alatt meglépett tétova, fájdalmasan kevésszer megejtett, és annál égetőbb érintések?  Kivételes lenne a magabiztossága, ahogy azzal a még nem is igazán férfival, inkább még csak fiúval viselkedik? Minden bizonnyal.

Ha nem is magát a férfiassá csak éppen formálódó testet, de azt a nőt, aki akkor volt, mikor a fiúnak adta elő magát, azt a minden életi okosságot birtokló, vörösre festett ajkú, csillogó, hosszú barna hajú perszónát annyira akarta, hogy a szíve szakadt belé. Olyannyira, hogy moccanni sem bírt, és mozdulatlanságának csak egy valaki örült: a szomszéd macska, aki naponta átszökött az ablakpárkányra, kinyalogatni a színültig töltött tálkából a hófehéren csillogó tejet.

Még kisebb csomóvá húzta össze ökölbe szorított ujjait. Fejében képek és hangok kergették egymást. Buja női hang suttogva énekelt egy álombéli találkozásból, lelki szemének retinájára pedig ráégett a fiú csupasz kulcscsontjának érzékborzoló képe, amit sose érinthet meg… Vagyis hát… Miért ne érinthetné meg? A nő megtenné. Méghozzá  olyan játszi könnyedséggel, és egy olyan lehengerlő mosollyal az ajkán, amit élő ember fia ki nem érdemelhet.

Csüggedten sóhajtott fel, míg a kerekre hízott macska cirmos bundájára siklott rúzsút hunyt tekintete.

A férfiak, olyan… Haszontalanok. Ahogy elnézte a lustán tejet lefetyelő kandúrt, hamar azonosította a kényeskedve hízelgő állatot magával az erősebb nemmel. Gondolataiban még sokáig ott maradt a hitetlenkedő ujjongással csillogó üvegzöld szempár, ami csak azt harsogta:
 – „Tényleg engem?” – mintha nem is hitte volna. Talán nem is hitte, inkább csak remélte. Hiszen az a magabiztos, villanásnyi női lény, aki néha úgy érinti, ahogy legféltettebb álmában reméli, már rég másé. Karcsú termete minduntan egy elbagatelizált férfitesthez simul, és abban az amorf ölelésben, a nő addig vadító, sötétségbe derengő tekintete egyszerre felolvad, és megtelik olyan édes, melengető érzelmekkel, amiket ő sosem remélhet a nőtől. A nő, a mellett a férfitest mellett már nem is nő, és a férfi sem férfi, hanem… Valami nagyobbnak, valami egésznek az oszthatatlan alkotó részei.

Ők ketten „mi” – ezt a nő is nagyon jól tudta, ahogy ott ült a konyhaasztalnál, és maga mellé képzelte imádott kedvese melengető érintését, így a torkát szorító csomó egyszeriben vált arcát megtámasztó simítássá.

Mégis… Mitől való ez az egész, sehová sem vezető vágyódás?
Emlékezett a fiúra. Ahogy a szeme felcsillant, mikor meglátta őt a között a sok,  falatnyi  szoknyában, viselhetetlenül meredek magassarkúban vonagló lány között. Őt, a bő fehér férfiingben, és az illem által megszabbottan, az ujjbegyéig érő fekete nadrágban, vörösre kent ajkakkal, és azzal a féltengernyi barna kóc hajával. Ő is emlékezett rá. A megilletődött, mélyen, mindenkitől eltitkolva többet remélő tekintetre, és a remegő érintésre, mikor mellé sétált, és a fiú hirtelen ragadta meg a kezét. Akkor olyan csodálkozás ült ki az arcára, amit visszagondolva szégyellt, míg a fiú lágyat, nagyon finoman, kérdezve szorított a kezén, és lassan megforgatta, ahogy azt a táncparketten szokás…

Utána felnevetett. Nem harsányan, csak éppen annyira, hogy megcsillanjanak a vörös rúzs kontrasztja alatt hófehérnek tetsző, egyébként közönségesen csontfényű fogai. Már nem is emlékezett, mit kérdezett a fiútól, de a tétován, a derekától éppen csak pár centire megálló tenyérből sütő forróságot még mindig magán érezte.

Nagyot sóhajtva fordította el a fejét a megbolondult természeti képtől, miközben nekidőlt a szék háttámlájának, gondosan ügyelve arra, hogy a szövet érdes tapintása elnyomja a fantomérintésnyi forróságot.

Durcásan tette fonta keresztbe a karját, és amíg lehunyta a szemét, még egyszer felidézte a keskeny nyakat, az íves kulcscsontot, és a lehetetlen rajongással csordultig telt üvegszín tekintetet. Lemondó mosoly húzta szélesre ajkát.
A fiú pillantásának emlékbéli képét pedig mélyen elrejtette, egy hasonlóan semmilyen, ám sokkalta bölcsebb napra tartogatva mindent, ami az üvegzöld szempárhoz tartozott.

Aztán felállt, elővette a legszebb ruháját, kifestette magát annak a nőnek, aki mindig is válni akart, és tárcsázta a kedvese telefonszámát.

A héten megjelenik egy novellám egy online folyóiratban :) Örvendezek nagyon, Steph!

Tudom, hogy te már olvastad, de most elküldöm még egyszer, hadd legyen meg a levelek között is. Ha esetleg van időd, akkor olvasd el még egyszer!

Ferike

Vörös pecsétnyomot hagyott az égen a lemenő nap, amíg Ferike a ruhákat teregette, a Mama pedig a hintaágyon ült, egyik lábát átvetve a másikon. A Mama már majdnem annyira megbarátkozott hetvenkettedik életévével, mint a zárjegy nélküli cigarettával, aminek gondosan párna alá rejtett dobozából egy szál akkor is a kezében füstölgött. Az idős asszony lehunyta a szemét, majd jó mélyet szívott a keserű dohányáruból, amit a falu mindenben jártas cigányasszonya, a Tündi néni szerzett be neki, egyenesen az ukrajnai importból. A származás mellékes – ezt minden valamirevaló, láncdohányos falusi matróna tudta –, a csempészáru minőségére aztán csak az terjesztő cigány távozása után tettek megjegyzést. De minőség ide vagy oda…

„ – … a boltinál még mindig olcsóbb!” – gondolta a Mama, majd azon kapta magát, hogy amíg újra összehasonlította a sarki közértből és a cigányasszony kezéből kikerülő cigaretta árfolyamát, addig majdnem szem elől tévesztette Ferikét!

Pacemakerrel biztosított szívritmusában rendetlenkedő dobogást észlelt a Mama, amíg megmarkolta a hintaágy vaskarfáját, és tekintetével felkereste emberét.

Ferike természetesen ott állt, ahol hagyta: a szárítókötél alatt, kis pocakosan, atlétában, rövidszárú sportnadrágjában, lábán legjobb bőrcipőjével, és felemás zoknijával. Csillogó kék szemmel, bárgyún tátott szájjal nézte a naplementét, mintha egész életében sem látott volna még olyan szépet. A Mama kivette szájából a cigarettát, és a horizonton elfolyó vörös szín felé fújta a füstöt.

Ferike a tizenhatodik életévében járt, mikor a Mama drága ura, a Papa felfedezte az éhezéstől csenevészre fogyott legényt az ózdi gyár árnyékában húzódó MÉH telepek egyikén. A Papát kőműves kisiparos körökben jól ismerték. Annyira, hogy piros Aróját már a zakatolás hangjából maguk elé tudták képzelni az építőiparosok, Borsod megyén innen és Ózdon túl, tehát senki nem kötött bele a Papába, mikor érdeklődni kezdett a segédmunkásként foglalkoztatott fiú után.

Ferike… Másként viselte a körülményeket, mint a gyári munkás elvtársak, és a pirulós elvtársnők. No nem minthogyha  mélyen kommunista elveket valló családban nevelkedett volna fel, hanem azért, mert ő igazándiból különbözött a többiektől. Ferike szája mindig enyhén kinyílva mosolygott a körülötte lévőkre, élénk kék szeme pedig még a verést is olyan mulya örömmel fogadta, ami a szellemileg sérült emberek sajátja. Pszichés betegségéből pedig rendszerint hasznot húztak az emberek. Tekintve veleszületett állapotát, Ferikét feketén dolgoztatták, amolyan éhbérét: napi fél liter tejért, és három kifliért, amely étrend – az amúgy éhpoklos gyereket – szigorú diétán tartotta.

Ferike apja korán meghalt, anyja hasonló gondokkal született, mint tulajdon gyermeke, ám nővérében nem jutottak kifejeződésre a recesszív allélok; Ferike lánytestvére korán Pestre került, ahol családot alapított, és boldogságban, egészségben élte napjait.

Így akadt tehát a Papa Ferikére, ezelőtt harminc évvel, a nyolcvanas évek elején, Magyarország egy eldugott, határ menti szegletében. Sokszor magam elé képzeltem a jelenetet, ahogy a horgolt, piszkos zöld munkás pólóját viselő, pocakos Papa nagy komótosan kikászálódott az Aró bőrüléséről, csípőre tett kézzel megállt a MÉH telepi munkások előtt, majd akkurátus mozdulattal azon egyetlen Ferikéjére mutatott, aki az elkövetkező harminc évben családunk tiszteletbeli tagjává avanzsált, és mindeközben így szólt:

 – Gyere csak, Ferikém! Velem jössz!

Na persze ez egész biztosan nem így zajlott le, de Papa szándéka mindenképpen lavinát indított el. Sok-sok gyámhivatali hercehurca előzte meg a végleges rendelkezést, de summa summarum, Ferike tizenhetedik születésnapját már a Papa gondviselése alatt ünnepelhette, mégpedig Hangonyon, egy olyan kis faluban, amely mind a mai napig párját ritkítja.  

Ferike falusi pályafutásának kezdeti éveiről nem sokat tudok, viszont azt bizton állíthatom, hogy úgy hozzászokott a Mama kosztjához a telepi étkeztetés után, mint népmesei szegénylegény a kacsalábon forgó palota konyhájához. Virulhatott is bajuszos mosolya, kiváltképp, hogy a portán tündérszép hercegnő is tette-vette magát, aki pedig nem volt más, mint az én tulajdon Édesanyám.

Sok év telt el, mire Édesanyám révén én is arra a portára érkeztem, ahol sok neves történés megesett már. Nem tudom mennyi szem pereghetett le cseperedésem homokóráján, de egyszer csak olyan nagyon kíváncsi lettem a Ferike sajátságos szerepvállalására a mi családunkban, amilyen csudamód kíváncsiságot csak a kisgyerekek képesek magukból kipréselni. Bizony, szeget ütött a fejembe a gondolat, hogy ott élt velünk az a rézvörösre barnult férfi, aki se nem az apám, se nem a nagybátyám, a Papáé, de nem a Mamáé, a miénk, de mégse hozzánk született.

Nagyokat pislogva kérdeztem Édesanyámat, aki készségesen magyarázta el nekem hogyan, és miként került családunkba Ferike, akit a Papa oly’ nagy becsben tartott, hogy vasárnapi ebédkor addig nem mártotta a húslevesbe a kanalát, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy Ferike már kapott enni. Hallgattam a Papa gyámgyermekének történetét, és olyan kalandokat képzeltem Ferike életébe, hogy alig bírtam ki, hogy azonnal el ne meséltessek vele mindent. Rohantam is lélekszakadva Ferikéhez, és úgy faggattam: honnan jöttél, hol a nővéred, és legfőképpen: szeretsz-e itt nálunk lenni? Ferike éppen nyakig merült egy jó nagy tál töltött káposztában, és két falat között csak ímmel-ámmal felelt buzgó kérdéseimre. A kiskonyhája felé mutogatott – ami nem a mi házunkban foglalt helyet, hanem egy másik épületben –, és említette az igazolványtartóját, meg azt, hogy elsorolnia nekem azt nem lehet, olyan hosszú történet az, hogy ő hogyan került mihozzánk!

Na, onnantól kezdve nyugodalmam nem maradt. Eldöntöttem, ha törik, ha szakad, megszerzem Ferike irattartóját, ugyanis szentül hittem, hogy a titkot az igazolványok közé ásták el. A tökéletes alkalom nemsokára el is érkezett. Ott tébláboltam a dupla portán, a salakkal felszórt udvaron. Hátam mögött állt a mi házunk, a maga falusi fenségében, arccal nekem pedig az a másik épület húzódott, amiben benne foglaltatott Ferike konyhája is. Annak a sorháznak az a különleges tulajdonsága adatott, hogy sok-sok ember és állat élt benne, és ahány új nép, annyi toldalék csapódott az eredeti vályogház után. Így történhetett, hogy amíg dédnagymamám porta elejére épült vályogházát már ujjnyi repedés csipkézte, addig az udvar végén, a betonból húzott disznóól még eredeti fényében tündökölt. A kettő között foglalt helyet Ferike konyhája.

Ferike konyhája – a szívem is nagyot dobbant, mikor arrafelé néztem, hiszen a Mama vonakodott engem oda beengedni, de lehetett is egy gyerekkel bírni, aki már kieszelte a tökéletes bűntényt?

Csak azt vártam meg, amíg a Papa Ferikéstől beszállt az Aróba, és dologra ment, a Mama pedig a kelt tészta dagasztásához fogott, aztán már surrantam is be a kiskonyhába. Aztán addig-addig kutattam az asztal és a kredenc fiókjaiban, amíg meg nem találtam álmaim tárgyát.

Két kis gyerekkezembe fogtam a nagy, barna bőrből készült irattartót, és megremegett a szívem az izgalomtól. Kinyitottam… És nem találtam csak papírokat. Katonai-és személyigazolványt, lakcímkártyát, társadalombiztosítási kártyát, mindenféle olyan butaságot, ami egy gyereknek semmit se mondott. Olyan csalódottság zúdult rám, hogy kedvem szottyant keservesen felsírni. Felpaprikásodva önön tehetetlenségemen, addig forgattam a sokzsebes irattartót, amíg az egyik, jobb oldali zsebből ki nem fordult két, tablókép nagyságú fotó.

Két gyerek mosolygott a fényképeken, egyiken az egyik, másikon a másik. Egyik szőke hajú kislányként fogott egy bűn-ronda, rózsaszín játéknyulat, másik pedig vaj szőke kisfiúként tartott a kezében egy plüssmackót. Mind a két kép műteremben készült, a gyerekek arcán meglepettség tükröződött. A fotók hátulján, Ferike szálkás, éppen hogy csak megtanult kézírásával állt a szignó: Nagy Ferenc.

Elnéztem egy ideig a képeket, majd óvatosan, mindet visszatettem a helyére – szigorúan a bal oldalra. Aztán futottam a Mamához. Tovatűnt a gyermeki lelkesedés, és már nem a családkutatás érdekelt, hanem az, hogy belekontárkodhassak a falusi konyhaművészetbe.

Telt-múlt az idő – megnyúlt a két gyerekkezem, olyannyira, hogy az egyik ujjamra még egy gyűrű is került. Mégpedig egy olyan gyűrű, aminek a jelentését igazán csak két ember értette: az aki adta, és az aki kapta. Ezzel egy időben ment el tőlünk a Papa. Elment, és nem az Aróval, hanem örökre.

Azokban a napokban a gyűrűm se csillogott azzal a vakító fénnyel, mint bármikor máskor. Ahányan maradtunk, mindannyiunk nyakába beleült a csend, és csak néztünk magunk elé, miközben pontosan egyikünk sem tudta, hogy mihez kezdjünk. Mindenesetre, az élet nem állt meg: sok mindent intézni kellett, és ebben benne foglaltatott Ferike ügye is.

A hivatalban előkerült a barna irattartó. Ahogy Édesanyám forgatta a sokzsebes tokot, egyszer csak, az egyik bal oldali zsebből kifordult egy fénykép a Papáról.  Egymásra néztünk Édesanyámmal, és mindkettőnknek értőn, könnytől fényesen csillant meg a szeme. Óvatosan csúsztattam vissza a Papa képét. Szigorúan a bal oldalra, hiszen a jobb oldalon Ferike másik családja foglalt helyet, és ezt Édesanyámmal mind a ketten jól tudtunk.

Mikor Édesanyám és én megérkeztünk Hangonyba, Mama még mindig úgy fújta a füstöt, mint a gyárkémény. Helyet foglaltunk a hintaágyon, a Mama két oldalán, és egy ideig csendben figyeltünk.

Elnéztük Ferikét. Megöregedett. Hollófekete hajából úgy rikítottak ki az ősz szálak, mint a koromra szóródott lisztszemcsék.

 – Te már megint híztál, te gyerek! – Hármunk közül a Mama szólt először Ferikéhez, a tőle megszokott kedvességgel. Erre Ferike felénk fordult, azzal a málé vigyorral, amit már elvártunk tőle. A Mama örökkön fűszerillatú tenyerébe rejtette arcát, és maga sem tudta eldönteni, hogy sírjon-e vagy nevessen.

 – Gyere, hozd a tálkád! – Intett végül a Mama Ferike felé, majd fájós derekára tapasztott kézzel a konyha felé vette az irányt. Aznap paprikás krumplit főzött… Azt nagyon szerettem. Mosolyogva néztem, amíg Ferike lélekszakadva rohant tányérjáért. Mindent tudó mosollyal néztünk össze Édesanyámmal.

Tudtam, ha meghalnék, a fényképem a Papáé mellé kerülne. Az igazolványtartóba, szigorúan a bal oldali zsebbe helyezve. Ez pedig boldogsággal töltött el. Nagyon furcsa, és megmagyarázhatatlan, hálás boldogsággal.

2013 nyara